2022.12.03 09:50 – (Koncz Mars János)

Fura követők

Mit tegyünk, ha olyanok kezdenek követni, akik garantáltan egy szavunkat sem értik?

„A kevesebb néha több”, tartja a mondás, és ezzel jómagam is egyetértek. Az elmúlt év során a szerzői oldalam követőinek száma szépen gyarapodni kezdett és mostanra több mint hétszázan követnek. Ez nagyszerű érzés, és mostanáig büszkeséggel töltött el, hogy a követőim mind magyarajkúak voltak, vagyis valós követők, akik megértik és értékelni is tudják a megosztásaimat, értelmezni képesek a posztjaimat és – mivel anyanyelvi szinten beszélik a magyar nyelvet – el tudják olvasni az írásaimat is. Nem süthette rám tehát senki, hogy „vásárolt követőkkel” igyekszem kipótolni az ismertségi deficitemet (erre bizony sok-sok példát láthatunk kis hazánkban). A vásárolt követőtáborra ugyanis leginkább az jellemző, hogy csupa-csupa olyan identitásból áll, akik jobb esetben csak idegen ország fiai, lányai, rosszabb esetben pedig még az európai írásjeleket sem képesek dekódolni.

A tavalyi év végén a körülöttem botrányt kavaró egyik emberke élt a követővásárlás megkérdőjelezhető módszerével, és bizony igencsak kínos lehetett számára, amikor valami ügyetlen Facebook beállítás során a nyilvánosságra került a követői listája, amelyből minden különösebb elemezgetés nélkül is komoly következtetéseket lehetett levonni a követők nemzeti hovatartozásáról, s így a követés jellegéről is.

Mint jeleztem az elején, az én követőim teljesen rendben vannak, vagy legalábbis voltak mostanáig. Gáborok, Katalinok, Józsefek, Ágnesek és hasonlóan szép magyar nevű emberek követtek. Akadt egy-két idegen hangzású név is, de rájuk kattintva mindig kiderült, hogy vagy Magyarországról idegenbe szakadt családok sarjai, vagy egy fantázianév mögé rejtőző honfitársunk. A napokban azonban furcsa tendenciát kezdtem megfigyelni. Először követni kezdett egy Arun Kar nevű úr (vagy hölgy), aki zárolta a profilját. Vagyis semmit sem tudhattam meg róla. Mivel egyedi esetnek tűnt, csak legyintettem.

Ma azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy Chandan Kumar, Opish Raj Yaduvanshi, Halim Shaikh és Raimal Yis nevű követőm is van. Mind zárolja a profilját, de a nevük és a látható profilképeik alapján több közük van Teheránhoz vagy Új-Delhihez, mint Budapesthez. Bizonyítani természetesen nem tudom, hogy mondjuk Opish Raj Yaduvanshi szabadidejében nem Mikszáthot olvas-e, illetve Raimal Yis nincs-e oda Arany Jánosért, ám élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tudna még köszönni sem magyarul, nemhogy tízig elszámolni. De akkor miért követnek? Mi a céljuk? Hiszen minden emberi tevékenységnek vannak motivációi.

Arról olvastam régebben, hogy ha egy csinos, európai nő megjelenik a közösségi felületeken, akkor a világ nőhiányosabb régióiból tömegesen repülnek rá mindenféle színárnyalatú férfiak tömegei. De én nem vagyok „jó csaj”, sőt semmilyen csaj sem. Akkor miért ez a nagy érdeklődés?

Félreértés ne essék: semmi bajom a színesbőrűekkel, sem a másvallásúakkal. Csak furcsállom. A hazánkban jellemző rasszjegyek alapján egyszerűen életszerűbbnek érzem, hogy a munkásságom iránt egy fehér bőrű, Európában élő személy mutasson érdeklődést, mint egy Fülöp-szigeteken élő filippínó vagy egy kambodzsai khmer.

Mivel nem szeretném, ha ez a tendencia válna általánossá, tennem kell valamit. Szerencsére a Pofakönyv lehetőséget biztosít arra, hogy az ember tiltson követőket. Ezt a helyzet dokumentálása után meg is teszem, mert – mint írtam – inkább legyen néhány száz valós követőm, mint több ezer kamu. Csakhogy ez sajnos nem több tüneti kezelésnél. Mint amikor az ember elkap valami vírust, ami aljas módon, sunyin rombolja a szervezetét, mindenféle szövődményekkel kecsegtetve, de mi boldogan faljuk a köhögéscsillapítót. Vagyis ha tiltom ezeket a derék idegeneket, azzal vajon megoldom-e a problémámat…

Jó volna rájönni, hogy miként és miért találnak meg? Megérteni, hogy mi a fészkes gyíknyálért akarnak velem cimbizni úgy, hogy még a nevemet sem tudnák kiejteni rendesen. Megfejteni, hogy miféle pluszt nyújt számukra az, ha híradást kapnak az épp megjelenő írásaimról, amelyet sem elolvasni nem képesek, sem megérteni még akkor sem, ha valaki lefordítja nekik az anyanyelvükre, mivel olyannyira eltérő a kulturális hátterünk.

Mindegy! Remélem rájövök a jelenség nyitjára, addig pedig marad a tüneti kezelés. Katt és tilt!


A témához kapcsolódó oldalak:
cikk_fura_kovetok