A véleménycikk a szabad véleménynyilvánítás egyik eszköze. A szerző véleményével a kiadó nem ért feltétlenül egyet, de csupán a következő okokból távolítja azt el:
- egyértelműen illegális tartalom (gyermekpornográfia, gyűlöletbeszéd stb.)
- egyértelműen törvénybe ütköző tartalom (kábítószerkereskedelem, gyilkosságra és jogellenes cselekedetre való felbujtás stb.)
- ha a fenti két kategóriába nem esik a tartalom, de a jogtalanságáról hatósági végzés születik
- amennyiben a tartalom a Marsbook kiadónak anyagi vagy erkölcsi érdeksérelmet okozhat
- konkurensnek ítélt cégek, vállalkozások reklámanyaga
Szerkesztés, szerkesztés, te csodás… 
…avagy a valóság néha „durvább”
A szerzők legnagyobb félelme, hogy a szerkesztő vagy szerkesztők kiherélik az írásaikat, kimetszve belőlük azokat a mondatokat, párbeszédeket, amiket kínkeservesen, vért izzadva és könnyezve létrehoztak. Így egy idő után a „SZERKESZTŐ” egy olyan lénnyé magasztosul vagy alacsonyodik, mint az Ószövetség haragos és bosszúálló istene: életeket és egzisztenciákat emel fel vagy tipor sárba.
Közben, pedig egy fenét. A szerkesztő és/vagy korrektor pont olyan ember, mint bárki más: napi gondjain próbál úrrá lenni, miközben maximálisan kortárs szerzőket olvas nap nap után. Egy idő után kiég, és amikor már csak a rutin, na meg a sokéves tapasztalat vezérli… de ne fussunk ennyire messze. Maradjunk ott, hogy ő is ember (volt valamikor, mielőtt ezt a toxikus hivatást vagy életcélt választotta). Hibázik.
Példaként a saját könyvemet hoznám fel, a „Buborékember” című pszichokrimit.
A történet teljesen saját ötleten alapult, ám felhasználtam sok-sok forrást, levelezést a megírásához, mivel egy valóságos – véleményem szerint nárcisztikus pszichopata – figura adta az inspirációt az egyik antagonista alakjához és ezt szerettem volna minél valósághűbbre megalkotni.
A megírt anyag szerkesztésében én magam is részt vettem, ami általában kerülendő (mármint, hogy a szerző egyben szerkesszen is), az esetemben azonban befolyásolt egy tényező, ami ezt mégis lehetővé tette. A lényeg, hogy az eredetileg legalább száz oldallal hosszabb kéziratból rengeteg dolgot kivágtunk. Nem szokott a saját szövegeimmel kapcsolatban túlzott érzelmi kötődésem kialakulni, itt is csupán olyankor hadakoztam, amikor a levelezéseket, csetbeszélgetéseket akarták farigcsálni szerkesztőtársaim.
Ma már persze tudom, hogy ez hiba volt. Ha ma készíteném el a könyvet, lényegesen rövidebbre venném a főgonosz levelezéseinek bemutatását, ám akkoriban dolgozott bennem az adrenalin és ki akartam írni magamból mindent.
A lényeg azonban nem ez, hanem azok a bakik, amiket elkövettünk:
A már szerkesztett, korrektúrázott anyaghoz NEM nyúlunk. Én ezt elrontottam, és miután minden kész lett, még egy-két sorba belejavítottam. Így is ment nyomdába, aztán amikor kézbe vettem a kész könyvet, amit sok-sok példányban készíttettünk el, azonnal a szemembe virított az elkövetett helyesírási hiba.
A történetből kivágott részeknél NAGYON oda kell figyelni, hogy véletlenül se tartalmazzanak olyan mozzanatokat vagy információkat, amelyre a későbbiekben hivatkozunk, vagy amelyekre cselekmények, történések épülnek.
Az utóbbi szabályt sem vettem figyelembe, így történhetett, hogy a már kész könyvet elküldve az egykori osztályfőnökömnek és magyartanáromnak, szinte az első reakciója ez volt: „De Topy (ez a régi sulis becenevem volt)! A pszichológus nem orvos. Nem kell hozzá orvosi diploma.”
Ezzel nyilván én is tisztába voltam, hiszen értem a különbséget a pszichológus és a pszichiáter közt. Természetesen a fentiekhez szükséges képesítés különbségét is ismerem. Épp ennek magyarázataként írtam bele a történetbe egy párbeszédet, amiből kiderül, hogy Zsolt, az „agyturkász” miért „doktor”, miért utalok rá a történetben orvosként, annak ellenére, hogy itt inkább pszichológusként jelenik meg.
Nos, lázasan fellapozva a saját példányomat hiába kerestem ezt a bizonyos párbeszédet. Utánanézve a korábbi munkaanyagokban, kiderült, hogy egyszerűen kivágtuk azt a részt.
„Báááázsmeeeg!”
A könyv megvásárolható:
[A Marbook Kiadó webshopjában]
Mostanáig egyetlen hozzászólást sem rögzítettünk…
A szerzők legnagyobb félelme, hogy a szerkesztő vagy szerkesztők kiherélik az írásaikat, kimetszve belőlük azokat a mondatokat, párbeszédeket, amiket kínkeservesen, vért izzadva és könnyezve létrehoztak. Így egy idő után a „SZERKESZTŐ” egy olyan lénnyé magasztosul vagy alacsonyodik, mint az Ószövetség haragos és bosszúálló istene: életeket és egzisztenciákat emel fel vagy tipor sárba.
Közben, pedig egy fenét. A szerkesztő és/vagy korrektor pont olyan ember, mint bárki más: napi gondjain próbál úrrá lenni, miközben maximálisan kortárs szerzőket olvas nap nap után. Egy idő után kiég, és amikor már csak a rutin, na meg a sokéves tapasztalat vezérli… de ne fussunk ennyire messze. Maradjunk ott, hogy ő is ember (volt valamikor, mielőtt ezt a toxikus hivatást vagy életcélt választotta). Hibázik.
Példaként a saját könyvemet hoznám fel, a „Buborékember” című pszichokrimit.
A történet teljesen saját ötleten alapult, ám felhasználtam sok-sok forrást, levelezést a megírásához, mivel egy valóságos – véleményem szerint nárcisztikus pszichopata – figura adta az inspirációt az egyik antagonista alakjához és ezt szerettem volna minél valósághűbbre megalkotni.
A megírt anyag szerkesztésében én magam is részt vettem, ami általában kerülendő (mármint, hogy a szerző egyben szerkesszen is), az esetemben azonban befolyásolt egy tényező, ami ezt mégis lehetővé tette. A lényeg, hogy az eredetileg legalább száz oldallal hosszabb kéziratból rengeteg dolgot kivágtunk. Nem szokott a saját szövegeimmel kapcsolatban túlzott érzelmi kötődésem kialakulni, itt is csupán olyankor hadakoztam, amikor a levelezéseket, csetbeszélgetéseket akarták farigcsálni szerkesztőtársaim.
Ma már persze tudom, hogy ez hiba volt. Ha ma készíteném el a könyvet, lényegesen rövidebbre venném a főgonosz levelezéseinek bemutatását, ám akkoriban dolgozott bennem az adrenalin és ki akartam írni magamból mindent.
A lényeg azonban nem ez, hanem azok a bakik, amiket elkövettünk:
A már szerkesztett, korrektúrázott anyaghoz NEM nyúlunk. Én ezt elrontottam, és miután minden kész lett, még egy-két sorba belejavítottam. Így is ment nyomdába, aztán amikor kézbe vettem a kész könyvet, amit sok-sok példányban készíttettünk el, azonnal a szemembe virított az elkövetett helyesírási hiba.
A történetből kivágott részeknél NAGYON oda kell figyelni, hogy véletlenül se tartalmazzanak olyan mozzanatokat vagy információkat, amelyre a későbbiekben hivatkozunk, vagy amelyekre cselekmények, történések épülnek.
Az utóbbi szabályt sem vettem figyelembe, így történhetett, hogy a már kész könyvet elküldve az egykori osztályfőnökömnek és magyartanáromnak, szinte az első reakciója ez volt: „De Topy (ez a régi sulis becenevem volt)! A pszichológus nem orvos. Nem kell hozzá orvosi diploma.”
Ezzel nyilván én is tisztába voltam, hiszen értem a különbséget a pszichológus és a pszichiáter közt. Természetesen a fentiekhez szükséges képesítés különbségét is ismerem. Épp ennek magyarázataként írtam bele a történetbe egy párbeszédet, amiből kiderül, hogy Zsolt, az „agyturkász” miért „doktor”, miért utalok rá a történetben orvosként, annak ellenére, hogy itt inkább pszichológusként jelenik meg.
Nos, lázasan fellapozva a saját példányomat hiába kerestem ezt a bizonyos párbeszédet. Utánanézve a korábbi munkaanyagokban, kiderült, hogy egyszerűen kivágtuk azt a részt.
„Báááázsmeeeg!”
A könyv megvásárolható:
[A Marbook Kiadó webshopjában]
A témához kapcsolódó oldalak:
Ön nem állította még be a sütik (cookie) elfogadását. Enélkül a marsbook.hu weboldal nem tud az elvárásoknak megfelelően működni, és nem használható a webshop! Minden sütit elfogadhat, de utólag kiválaszthatja az önnek legmegfelelőbb kombinációt is (lásd: Menü -> Sütik):
