Hogyan kell jó novellát és regényt írni?
…keressük a történetmesélés Szent Grálját.
Fogalmunk sincs. Ha lenne egy ilyen egyetemes szabály, és mi a birtokában lennénk, akkor kizárólag jó novellákat és regényeket írnánk, miközben eszünk ágában sem lenne megosztani a titkot senkivel. A rossz (vagy talán jó) hír, hogy nincs ilyen irodalmi Szent Grál, és bár sokan szeretik magukat úgy feltüntetni, mintha ezen szentség felkent papjai lennének, semmivel sem tudnak többet a sikerről, mint mások, maximum nagyobb gyakorlattal rendelkeznek önmaguk menedzselésében vagy jókor voltak jó helyen.
Ugyanakkor azt le tudjuk írni, hogy milyen hibákat tapasztalunk, amelyek garantáltan lehúzhatják egy szerző amúgy jó történetét is. Fontos! Természetesen minden hiba javítható, ha az ember – értsd szerkesztő, korrekor – végtelen idővel rendelkezik és semmiféle határidő nem szorítja. A valós világban azonban a legritkább esetben rendelkezik bárki is ilyen kimeríthetetlen erőforrással, és ha nincs külön megfizetve a sziszifuszi munkálkodás, az adott mű könnyen a szemetesben végezheti. Célszerű tehát megismerni, mik a kerülendő hibák, mert ezzel esélyt adhatunk saját művünknek.
Legidegesítőbb hiba: az idősíkok ok nélküli, sok esetben rapszodikus keverése. Szerkesztőként nincs rosszabb, mint amikor azt látja az ember, hogy a szerző minden különösebb ok nélkül, akár egy mondaton belül is változtatgatja az idősíkokat ...és itt most nem arról van szó, hogy visszaemlékezéseket fűz a történetbe, vagy hasonlók. Ha valamit írunk, akkor el kell döntenünk, hogy a történet MIKOR játszódik. Ha a múltban, akkor ne keverjünk bele jelen idejű tapasztalásokat, utalásokat. Persze, mint minden szabály esetében, úgy itt is lehetnek kivételek, de ezt nagyon jól meg kell tudni magyarázni: az írói szabadságra való hivatkozás nem elegendő. Ráadásul az időtörések nem csak a szerkesztő életét keserítik meg, hanem amennyiben az eredeti formájukban benne maradnak a novellában, akkor az olvasóét is.
Egy antológia esetében nem vállaljuk, hogy soronként végighaladva a szerzeményen, igékként egyeztessük a szerzővel, hogy mit is akart leírni. Ha tehát nem olvasta át saját irományát figyelmesen, mielőtt beküldte volna, akkor nagy eséllyel a szerkesztő számára dekódolt történet fog megjelenni a kiadványban.
Az általános hanyagság. Amikor kézhez kapva egy novellát, azonnal üvölt az összképről, hogy minden ellenőrzés vagy visszaolvasás nélkül, az első „papírra vetett” verziót tartjuk a kezünkben, ...nos az cseppet sem felemelő. Való igaz, ha egy Goethe vagy Mikszáth eredeti kéziratot szemlélhet meg az ember testközelből, annak van valamiféle misztikus bája, de vegyük tudomásul: kicsi az esélye, hogy a fél óra alatt összecsapott, sok esetben teljesen átgondolatlan cselekményű írásunk zsenialitása az előbb említettekéhez lesz hasonlítható. Világos, hogy vannak, akik nem rendelkeznek megfelelő nyelvtani készséggel, gyakorlattal, ennek ellenére jó történeteket, csavarokat tudnak kiagyalni. Nem is szoktunk tehát a helyesírással szőrözni. Ugyanakkor az azért elvárható, hogy mindenféle dramaturgiai ok nélkül ne legyen egy mondaton belül kétszer karaktertípus csere, a történet legalább nyomokban tartalmazzon írásjeleket és halványan utaljon arra, hogy mégiscsak egy szépirodalminak szánt művet olvasunk zsánertől függetlenül. Nem várunk el művészi – vagy művészieskedő –, briliánsan megfogalmazott, magvas gondolatokat, de az mondjuk minimumkövetelmény, hogy a szereplő neve ne változzon egy bekezdésen belül George-ról Yaminra.
Mesterkélt párbeszéd, amikor mondjuk egy csavargó és egy pap úgy társalognak, mintha mindketten épp egy irodalmi szemináriumról jöttek volna be a történetbe. Életszerűtlen a modoroskodás. Sokkal színesebbé és érzékletesebbé varázsolhatjuk az ábrázolt, szereplők közti interakciókat, ha ügyelünk a karakterhűségre: a BKV-ellenőr ne idézzen csípőből Franz Kafkától, a vasudvarban épp lomit leadó hajléktalan pedig ne vágjon vissza Kant idézettel, mert ezek teljesen életszerűtlen helyzetek (hacsak fel nem tudjuk oldani azzal, hogy röviden elmagyarázzuk a miérteket).
Ennek ellentéte a „túllazulás”, amikor mindenki halál' naprakészen ismeri a szlengeket, legyen középkorú rendőrjárőr vagy tizenéves eminens. Ez legalább annyira ellentmondásos és illúzióromboló, mint az előbbi. Egy kismama, aki nem túl rég fejezte be az egyetemi éveit, kis eséllyel fog azonnal kiigazodni a mexikói drogkartelek tetoválási szimbolikájában, a rendszerető tanárember nem fogja tudni, miként kell kibiztosítani és elsütni egy marokfegyvert, valamint a nyugdíját váró nyolcvan éves nagyika sem „vágja” a M.Á.G.U.S. karaktereket.
„Szlengülés”. A párbeszédekben még csak-csak elmegy a szleng, sőt sok esetben életszerűvé teszi azt, ha valamelyik szereplő – akiről hihető is, hogy így beszél – szlenget használ. Ugyanakkor a narrációban semmi keresnivalója a szlengnek. A narrátor az esetek 99%-ban külső, magyarázó szemlélőként, szenvtelenül kell hogy közvetítse, érthetővé tegye az eseményeket. Nem lehet részrehajló, nyelvtanilag, stilisztikailag tisztán kell fogalmaznia.
Anglicizmusok, esetleg kifejezetten angolszász szavak beleírása a történetbe. A „Wow” felkiáltást épp úgy kérdezés nélkül ki fogjuk gyomlálni, mint a többi szót vagy kifejezést, amelynek van magyar megfelelője. Hasonlóképpen járnak az olyan kifejezések is, amelyek az eredeti angol kifejezés tükörfordításai. Például a „nap végén” nálunk nem használatos, a magyar nyelvben a „végeredményben” az elfogadott. Illetve lehetőség szerint kigyomláljuk a magyar nyelvben igencsak „tájidegen” szenvedő szerkezeteket is.
Az egyik korábbi, típushibákról szóló cikkünkben megemlítettük már a barokkos túlírást, ám ennek van egy édestestvére a „borzalmas mondatkígyó”. Értjük ez alatt az olyan indokolatlanul többszörösen összetett mondatokat, ahol külön jegyzetelni kell, hogy tulajdonképpen mit is akar elmondani a szerző. Ha a szöveg olvasása közben nem hal éhen az olvasó, akkor sem fogja tudni megérteni azt a mondatot, amely szemrebbenés nélkül szétbontható négy-öt rövidebb mondattá. Tehát itt nem az a lényeg, hogy mondjuk egy leírásban ne cizelláljuk a részleteket, hanem az, hogy ne írjunk bekezdésnyi, több soron keresztül terjengő mondatszörnyeket.
Névelők, kötőszavak elhagyása. Nem tudjuk, hogy ez valamiféle trend-e, de nagyon sokaknál tapasztajuk, hogy egyszerűen elhagyják a kötőszavakat. Egy-egy kötőszó hanyagolása még adhat egy kis (ál)művészi hatást a szövegnek, de az állandó kötőszódeficit idegesítő és nehezíti a megértést . Ugyanez vonatkozik a névelők elhagyására is. Olykor, bizonyos birtokos szerkezetekben egyszerűen érthetetlenné teszi a szöveget, mivel jószerével az sem állapítható meg biztosan, hogy ki vagy mi a mondat alanya.
A kötőszó-kihagyás mellett nagy problémát jelent az ugyanezen mondatrészek egyhangúsága is. Hiba, ha a kötőszavak kimerülnek az „és” és a „hogy” szavakban, mert ez unalmassá, sivárrá tehet egy jó sztorit is. A magyar nyelv nagyon gazdag kötőszavakban, amelyek használatával gördülékenyebbé és egyértelműbbé tehetjük a mondatainkat: ne szégyelljük használni őket!
Tárgyrag elhagyása. Élőszóban gyakran lemarad a tárgyrag, de egy irodalmi, szépirodalmi szövegben ez elég rondán néz ki. Például „eszük vesztve menekültek” Értjük, hogy a főhősök pánikba estek, és most felhúzták a nyúlcipőt. Egy szalonnasütés közbeni anekdotázáskor két laza fröccs közt ember nincs, aki ezt a hibát szóvá tenné, de leírva ennek így kell kinézni: „eszüket vesztve menekültek”.
Vesszőparipánk a vesszőhasználat? Nem. Tudjuk jól, hogy az írásjelek egyik mumusával állunk szemben, és akkor még nem esett szó a kettőspontról, a pontosvesszőről …és a három pontról (vagy hármaspontról). Ezek használata nem egyszerű, bár mindenképp nagyon érdemes megtanulni, hogy mit és hova biggyesszünk, mert ugyanaz a mondat teljesen mást jelenthet, ha tévesen „vesszőztük meg”.
Alanyelhagyás, alanyváltogatás. Hosszabb párbeszédek, bonyolult, összetett mondatok böngészésekor az olvasó könnyen összezavarodhat, ha nem tesszük egyértelművé a mondatok alanyát. Fontos, hogy egy bekezdésen belül lehetőleg ne váltogassuk az alanyt, vagy ha mégis muszáj, akkor ezt jelezzük. Az olvasó nem fog kis jegyzetfüzettel helyet foglalni a kanapén, vagy keze ügyében excel-táblázattal nekivágni a novellánknak. Ő tudni akarja, hogy aki beszél, cselekszik, tesz-vesz az most Józsi bácsi vagy Kati néni. És itt most nem genderelméleti síkon értjük a problémát természetesen, hanem történetileg. Ha átgondolatlanul váltogatjuk a szereplőket, ráadásul úgy, hogy ezt nem is jelezzük valahogy (például a nevük megemlítésével), akkor gyorsan eljuthatunk arra a pontra, hogy leteszik az írásunkat. Ne felejtsük el, hogy a legtöbben munka után, már fáradt aggyal kezdenek olvasni, tehát ha nem kifejezetten a rejtély megoldása a kitűzött cél, akkor nem akarnak barkohbázni.
Végül – de csak azért, mert nem láttunk neki kimerítő kutatásnak – említenénk meg a tipikus, szóelírásból eredő hibákat. Amikor az alakilag nagyon hasonló szó is értelmes, de mást jelent, pld. helység – helyiség, egyelőre – egyenlőre, tanúság – tanulság vagy a kellett – kellet, mellett – mellet, illetve a „klasszikus” hibásan írt szavak, pld. (ezek a hibás alakok) „muszály”, „papagály”...
Nincs mese, ezeket csak úgy tudjuk kiküszöbölni a szövegeinkben, vagy legalábbis minimalizálni az előfordulásukat, ha sokat írunk és nagyon sokat olvasunk. Furcsa megtapasztalni, de ezek a kifejezések idővel „belemásznak” az agyunkba és egy nap azt vesszük észre, hogy helyesen írjuk le őket.
A jelenleg aktív pályázatunk (pályázataink):
„Máguskód” fantasy novellapályázat
Fogalmunk sincs. Ha lenne egy ilyen egyetemes szabály, és mi a birtokában lennénk, akkor kizárólag jó novellákat és regényeket írnánk, miközben eszünk ágában sem lenne megosztani a titkot senkivel. A rossz (vagy talán jó) hír, hogy nincs ilyen irodalmi Szent Grál, és bár sokan szeretik magukat úgy feltüntetni, mintha ezen szentség felkent papjai lennének, semmivel sem tudnak többet a sikerről, mint mások, maximum nagyobb gyakorlattal rendelkeznek önmaguk menedzselésében vagy jókor voltak jó helyen.
Ugyanakkor azt le tudjuk írni, hogy milyen hibákat tapasztalunk, amelyek garantáltan lehúzhatják egy szerző amúgy jó történetét is. Fontos! Természetesen minden hiba javítható, ha az ember – értsd szerkesztő, korrekor – végtelen idővel rendelkezik és semmiféle határidő nem szorítja. A valós világban azonban a legritkább esetben rendelkezik bárki is ilyen kimeríthetetlen erőforrással, és ha nincs külön megfizetve a sziszifuszi munkálkodás, az adott mű könnyen a szemetesben végezheti. Célszerű tehát megismerni, mik a kerülendő hibák, mert ezzel esélyt adhatunk saját művünknek.
Legidegesítőbb hiba: az idősíkok ok nélküli, sok esetben rapszodikus keverése. Szerkesztőként nincs rosszabb, mint amikor azt látja az ember, hogy a szerző minden különösebb ok nélkül, akár egy mondaton belül is változtatgatja az idősíkokat ...és itt most nem arról van szó, hogy visszaemlékezéseket fűz a történetbe, vagy hasonlók. Ha valamit írunk, akkor el kell döntenünk, hogy a történet MIKOR játszódik. Ha a múltban, akkor ne keverjünk bele jelen idejű tapasztalásokat, utalásokat. Persze, mint minden szabály esetében, úgy itt is lehetnek kivételek, de ezt nagyon jól meg kell tudni magyarázni: az írói szabadságra való hivatkozás nem elegendő. Ráadásul az időtörések nem csak a szerkesztő életét keserítik meg, hanem amennyiben az eredeti formájukban benne maradnak a novellában, akkor az olvasóét is. Egy antológia esetében nem vállaljuk, hogy soronként végighaladva a szerzeményen, igékként egyeztessük a szerzővel, hogy mit is akart leírni. Ha tehát nem olvasta át saját irományát figyelmesen, mielőtt beküldte volna, akkor nagy eséllyel a szerkesztő számára dekódolt történet fog megjelenni a kiadványban.
Az általános hanyagság. Amikor kézhez kapva egy novellát, azonnal üvölt az összképről, hogy minden ellenőrzés vagy visszaolvasás nélkül, az első „papírra vetett” verziót tartjuk a kezünkben, ...nos az cseppet sem felemelő. Való igaz, ha egy Goethe vagy Mikszáth eredeti kéziratot szemlélhet meg az ember testközelből, annak van valamiféle misztikus bája, de vegyük tudomásul: kicsi az esélye, hogy a fél óra alatt összecsapott, sok esetben teljesen átgondolatlan cselekményű írásunk zsenialitása az előbb említettekéhez lesz hasonlítható. Világos, hogy vannak, akik nem rendelkeznek megfelelő nyelvtani készséggel, gyakorlattal, ennek ellenére jó történeteket, csavarokat tudnak kiagyalni. Nem is szoktunk tehát a helyesírással szőrözni. Ugyanakkor az azért elvárható, hogy mindenféle dramaturgiai ok nélkül ne legyen egy mondaton belül kétszer karaktertípus csere, a történet legalább nyomokban tartalmazzon írásjeleket és halványan utaljon arra, hogy mégiscsak egy szépirodalminak szánt művet olvasunk zsánertől függetlenül. Nem várunk el művészi – vagy művészieskedő –, briliánsan megfogalmazott, magvas gondolatokat, de az mondjuk minimumkövetelmény, hogy a szereplő neve ne változzon egy bekezdésen belül George-ról Yaminra.
Mesterkélt párbeszéd, amikor mondjuk egy csavargó és egy pap úgy társalognak, mintha mindketten épp egy irodalmi szemináriumról jöttek volna be a történetbe. Életszerűtlen a modoroskodás. Sokkal színesebbé és érzékletesebbé varázsolhatjuk az ábrázolt, szereplők közti interakciókat, ha ügyelünk a karakterhűségre: a BKV-ellenőr ne idézzen csípőből Franz Kafkától, a vasudvarban épp lomit leadó hajléktalan pedig ne vágjon vissza Kant idézettel, mert ezek teljesen életszerűtlen helyzetek (hacsak fel nem tudjuk oldani azzal, hogy röviden elmagyarázzuk a miérteket).
Ennek ellentéte a „túllazulás”, amikor mindenki halál' naprakészen ismeri a szlengeket, legyen középkorú rendőrjárőr vagy tizenéves eminens. Ez legalább annyira ellentmondásos és illúzióromboló, mint az előbbi. Egy kismama, aki nem túl rég fejezte be az egyetemi éveit, kis eséllyel fog azonnal kiigazodni a mexikói drogkartelek tetoválási szimbolikájában, a rendszerető tanárember nem fogja tudni, miként kell kibiztosítani és elsütni egy marokfegyvert, valamint a nyugdíját váró nyolcvan éves nagyika sem „vágja” a M.Á.G.U.S. karaktereket.
„Szlengülés”. A párbeszédekben még csak-csak elmegy a szleng, sőt sok esetben életszerűvé teszi azt, ha valamelyik szereplő – akiről hihető is, hogy így beszél – szlenget használ. Ugyanakkor a narrációban semmi keresnivalója a szlengnek. A narrátor az esetek 99%-ban külső, magyarázó szemlélőként, szenvtelenül kell hogy közvetítse, érthetővé tegye az eseményeket. Nem lehet részrehajló, nyelvtanilag, stilisztikailag tisztán kell fogalmaznia.
Anglicizmusok, esetleg kifejezetten angolszász szavak beleírása a történetbe. A „Wow” felkiáltást épp úgy kérdezés nélkül ki fogjuk gyomlálni, mint a többi szót vagy kifejezést, amelynek van magyar megfelelője. Hasonlóképpen járnak az olyan kifejezések is, amelyek az eredeti angol kifejezés tükörfordításai. Például a „nap végén” nálunk nem használatos, a magyar nyelvben a „végeredményben” az elfogadott. Illetve lehetőség szerint kigyomláljuk a magyar nyelvben igencsak „tájidegen” szenvedő szerkezeteket is.
Az egyik korábbi, típushibákról szóló cikkünkben megemlítettük már a barokkos túlírást, ám ennek van egy édestestvére a „borzalmas mondatkígyó”. Értjük ez alatt az olyan indokolatlanul többszörösen összetett mondatokat, ahol külön jegyzetelni kell, hogy tulajdonképpen mit is akar elmondani a szerző. Ha a szöveg olvasása közben nem hal éhen az olvasó, akkor sem fogja tudni megérteni azt a mondatot, amely szemrebbenés nélkül szétbontható négy-öt rövidebb mondattá. Tehát itt nem az a lényeg, hogy mondjuk egy leírásban ne cizelláljuk a részleteket, hanem az, hogy ne írjunk bekezdésnyi, több soron keresztül terjengő mondatszörnyeket.
Névelők, kötőszavak elhagyása. Nem tudjuk, hogy ez valamiféle trend-e, de nagyon sokaknál tapasztajuk, hogy egyszerűen elhagyják a kötőszavakat. Egy-egy kötőszó hanyagolása még adhat egy kis (ál)művészi hatást a szövegnek, de az állandó kötőszódeficit idegesítő és nehezíti a megértést . Ugyanez vonatkozik a névelők elhagyására is. Olykor, bizonyos birtokos szerkezetekben egyszerűen érthetetlenné teszi a szöveget, mivel jószerével az sem állapítható meg biztosan, hogy ki vagy mi a mondat alanya.
A kötőszó-kihagyás mellett nagy problémát jelent az ugyanezen mondatrészek egyhangúsága is. Hiba, ha a kötőszavak kimerülnek az „és” és a „hogy” szavakban, mert ez unalmassá, sivárrá tehet egy jó sztorit is. A magyar nyelv nagyon gazdag kötőszavakban, amelyek használatával gördülékenyebbé és egyértelműbbé tehetjük a mondatainkat: ne szégyelljük használni őket!
Tárgyrag elhagyása. Élőszóban gyakran lemarad a tárgyrag, de egy irodalmi, szépirodalmi szövegben ez elég rondán néz ki. Például „eszük vesztve menekültek” Értjük, hogy a főhősök pánikba estek, és most felhúzták a nyúlcipőt. Egy szalonnasütés közbeni anekdotázáskor két laza fröccs közt ember nincs, aki ezt a hibát szóvá tenné, de leírva ennek így kell kinézni: „eszüket vesztve menekültek”.
Vesszőparipánk a vesszőhasználat? Nem. Tudjuk jól, hogy az írásjelek egyik mumusával állunk szemben, és akkor még nem esett szó a kettőspontról, a pontosvesszőről …és a három pontról (vagy hármaspontról). Ezek használata nem egyszerű, bár mindenképp nagyon érdemes megtanulni, hogy mit és hova biggyesszünk, mert ugyanaz a mondat teljesen mást jelenthet, ha tévesen „vesszőztük meg”.
Alanyelhagyás, alanyváltogatás. Hosszabb párbeszédek, bonyolult, összetett mondatok böngészésekor az olvasó könnyen összezavarodhat, ha nem tesszük egyértelművé a mondatok alanyát. Fontos, hogy egy bekezdésen belül lehetőleg ne váltogassuk az alanyt, vagy ha mégis muszáj, akkor ezt jelezzük. Az olvasó nem fog kis jegyzetfüzettel helyet foglalni a kanapén, vagy keze ügyében excel-táblázattal nekivágni a novellánknak. Ő tudni akarja, hogy aki beszél, cselekszik, tesz-vesz az most Józsi bácsi vagy Kati néni. És itt most nem genderelméleti síkon értjük a problémát természetesen, hanem történetileg. Ha átgondolatlanul váltogatjuk a szereplőket, ráadásul úgy, hogy ezt nem is jelezzük valahogy (például a nevük megemlítésével), akkor gyorsan eljuthatunk arra a pontra, hogy leteszik az írásunkat. Ne felejtsük el, hogy a legtöbben munka után, már fáradt aggyal kezdenek olvasni, tehát ha nem kifejezetten a rejtély megoldása a kitűzött cél, akkor nem akarnak barkohbázni.
Végül – de csak azért, mert nem láttunk neki kimerítő kutatásnak – említenénk meg a tipikus, szóelírásból eredő hibákat. Amikor az alakilag nagyon hasonló szó is értelmes, de mást jelent, pld. helység – helyiség, egyelőre – egyenlőre, tanúság – tanulság vagy a kellett – kellet, mellett – mellet, illetve a „klasszikus” hibásan írt szavak, pld. (ezek a hibás alakok) „muszály”, „papagály”...
Nincs mese, ezeket csak úgy tudjuk kiküszöbölni a szövegeinkben, vagy legalábbis minimalizálni az előfordulásukat, ha sokat írunk és nagyon sokat olvasunk. Furcsa megtapasztalni, de ezek a kifejezések idővel „belemásznak” az agyunkba és egy nap azt vesszük észre, hogy helyesen írjuk le őket.
A jelenleg aktív pályázatunk (pályázataink):
„Máguskód” fantasy novellapályázat
Ön nem állította még be a sütik (cookie) elfogadását. Enélkül a marsbook.hu weboldal nem tud az elvárásoknak megfelelően működni, és nem használható a webshop! Minden sütit elfogadhat, de kiválaszthatja az önnek legmegfelelőbb kombinációt is:
