„Veszélyeztetett faj” győztes írásai

A „Veszélyeztetett faj” című sci-fi pályázatunkra beküldött írásokat többször is végig kellett olvasnunk egyenként már a döntési ciklus elején, hogy kiszűrjük a nem odaillő vagy hanyag munkákat, majd pedig később, hogy kiválasszuk a legjobbakat. Ahogy ezt már írtuk, minél jobban szűkült a lehetséges nyertes írások köre, annál vehemensebb viták folytak arról, hogy melyik írások maradjanak a lehetséges nyertesek közt.

A vége felé már annyira kicsi volt a különbség, hogy bizony kisebb sértődések is születtek a zsűrizők közt egy-egy döntés után, amit azóta persze sikerült elsimítani, de akkor némileg feszültté vált tőle a hangulat. Erre szoktuk használni azt a közhelyet, hogy „nehéz dolga van a zsűrinek”.

Sok apróságot kellett figyelembe vennünk: néztük a zsánerazonosságot, a stílust, a történetvezetést, a – terjedelmi korlát miatt nehezen megvalósítható – szereplői jellemfejlődést és sok egyebet, amíg lassan megszületett a sorrend, vagyis kiderült, hogy kik nyerik meg a pályázatunkat.

A nyertes írások végül az alábbiak lettek:

• M. M. Linda: „Százhúsz vonás”
• Györe József: „A vereség ára”

A szerzőkkel rövid időn belül felvettük a kapcsolatot.

M. M. Linda „Százhúsz vonás” című írása egy gondos aprólékossággal kidolgozott környezetben játszódik, egy meglehetősen furcsa keringési pályát leíró bolygón, amely fizikai kidolgozottsága már az első néhány bekezdést követően felkeltette az érdeklődésünket. A hatalmas Rekka kísérőbolygójaként az Otthon majdnem tökéletesen szinkronpályán haladva a Látogató nevű bolygóval, időnként beljebb vagy kijjebb sodródik az óriásbolygó körüli végtelen útján. Ez időtlen idők óta így történik és az Otthon lakói már megszokták, hogy a Látogató közelsége viharos árapály jelenségeket okoz, ugyanakkor izgalommal vegyes érdeklődéssel is várják a testvérplanéta érkezését negyvenévente.

Kejera, a főhős – aki a Természettudnoki Akadémián dolgozik tudnokinasként, miközben művésznök kedvesével, Malerinnal éldegéli az átlagpolgárok nyugodt, kiegyensúlyozott életét –, felfedez egy elhanyagolhatóan apró anomáliát a Látogató mozgásában. Bár tudományos érdeklődése miatt hajlandó számításokat végezni, hogy megmagyarázza a tapasztalt leheletnyi eltérést, az egész helyzet akkor válik érdekfeszítővé, amikor a professzora annak ellenére szembesíti őt az igazsággal, hogy inkább titkolni szeretné.

Az emberi (vagyis – mivel a történet nem a Földön játszódik – a gondolkodó lényre jellemző) elme morális konfliktusa itt bontakozik ki igazán: A váratlan dologgal való szembesülés, a következmények felismerése és az azt követő konklúzió megrázó erejű. Vannak írások, ahol az olvasó karján feláll a szőr, ahogy halad előre, szinte átélve a főhős vívódását: a jól megírt tragédiák sajátja ez, legyen szó személyes vagy apokaliptikus végkifejletről. Nos, a „Százhúsz vonás” esetében éreztük ezt a „szőrreakciót”.

Bár teljesen eltérő környezetben játszódik a történet és maga a konfliktus is merőben más jellegű, igen erős hatásbeli párhuzamot éreztünk az előző sci-fi antológiánk, a „Hallhatatlanok” nyertes írásával, Dörgő Sándor „Kegyes hazugság” című művével. A belső vívódás Dörgő Sándor történetében Anton Alekszondrovics Arhipov kvantumvilágot kutató mérnök lelkét szaggatja, amíg M. M. Linda novellájában egy fiatal, tudóskarrierje elején járó gyakornokét, akiről egészen pontosan azt sem tudjuk, hogy miként fest, ám az intellektusával tisztában vagyunk, mivel az írónő gondos alapossággal osztja meg velünk Kejera gondolatait. A tanulság a két mű párhuzamából…? Tartozhatsz bármilyen fajhoz, nézhetsz ki bárhogy, ha a gondolkodás képessége megadatott, onnantól viselned kell a mérlegelés szellemi terhét is, ami az általános problémát személyes, nyomasztó tragédiává alakítja.

Györe József: A vereség ára című novellájában egy technikailag lényegesen fejlettebb világba kalauzol el minket, mint a „Százhúsz vonás” Otthon bolygója, hiszen a történet szereplői egy teljes világegyetemet uraló, laza szövetség tagjai. Az író azonban gyorsan rámutat, hogy a technológiai fejlettség nincs feltétlenül párhuzamban az erkölcsi érzékkel.

A főhős, Scarmampus nagykövet egy intergalaktikus törvényszék előtt igyekszik hazája, a Maarduran bolygó érdekeit jogi eszközökkel megvédeni. Legyőzött félként elkeserítően csekély lehetőségekkel rendelkezik a hazáját leigázó, Föld bolygóról származó „ember” nevű fajjal szemben, amit tovább bonyolít, hogy a maarduraniak egyszerűen képtelenek az intrikára, a cselszövések leleplezésére, mivel mindig a legjobbat feltételezik más fajról. A számunkra talán picit furcsa küllemű diplomata valóban megmozgat minden követ, amit etikai komfortzónája megenged számára, ám hamar rá kell jönnie, hogy a Galaktikus Törvénykönyvet a győztesek írták és az erősek jogait védik a gyengébbekkel szemben (hm, milyen ismerős érzés, ugye?).

A tárgyalást és a különleges résztvevőket szinte filmszerű részletességgel bemutató események megélése során Scarmampus rájön, hogy felül kell emelkednie a fajára jellemző aggályain, ha célt akar elérni, ezért egy merőben új, kockázatos játékba kezd, s nem riad vissza semmitől, hogy a végső szavazás eredményét a maga és a maarduraniak javára billentse.

A fordulatos történet olvastatja magát, ezért a végkifejletet csak azoknak áruljuk el, akik szeretnék, ha már a kötet olvasása előtt spoilereznénk:

Még mit nem! Tessék szépen elolvasni a sztorit! …nem lőjjük le a poént!

Forrás: polygon.com

Ezek voltak tehát a győztes írások, ám mint jeleztük az elején, nagyon szoros versengés alakult ki, így szívünk szerint még több nyertest hirdettünk volna. Erről a dupla kötet megjelenését követően az olvasóink is megbizonyosodhatnak.