2022.06.09 15:00 – (Koncz Mars János)

Verselgettem

Mindig szerettem volna kipróbálni, hogy van-e költői vénám, azaz ki tudom-e fejezni magam kötöttebb formában, például úgy, hogy rímeljenek a sorvégek. Mivel eddig csak prózával foglalkoztam, nagy örömmel értesültem, hogy az egyik – folyamatosan bestsellereket létrehozó – kiadó versírópályázatot hirdetett. Nagy izgalommal és munkakedvvel láttam neki az alkotásnak. Mivel azon a helyen sajnos tiltólistán vagyok, így kénytelen-kelletlen egy írói álnév mögé rejtőzve küldtem el nekik mindhárom költeményemet: egy kitalált identitás nevéről, egyedi bemutatkozást és írásképet kanyarítva hozzá. Jeleztem, hogy meg nem értett költő vagyok, akinek ezeken kívül van még jó néhány hasonló színvonalú zsengéje.

Kíváncsi voltam, mennyire igényes az értékelőgárda, mennyire érzékenyek akár a finom rezdülésekre is. Megmondom őszintén, hogy nincs érzékem a versekhez, soha nem is volt. Így őszinte örömmel töltött el, amikor megláttam a kiadó felületén, hogy beválogatták a verseimet a megfelelők közé, illetve megkaptam a válaszlevelet. Csak a lényeget idézném, amely erőt adott:

„Nagyon érdekesek, egyéniek a versei! Jó esély van rá, hogy több is be fog kerülni az antológiánkba, ha a többi szerkesztőnk is egyetért majd a véleményemmel.

Egyébként ha valóban van a verseiből még sok, akkor lehet, hogy nem ártana egy komplett verseskötetet összeállítania belőlük, és mi valószínűleg kiadnánk. Az eddigi hármat olvasva én jó esélyt látok rá, hogy vállalnánk a kiadását.”

Fellelkesültem. Végül is egy szerkesztő olvasta el, és ő bíztatott. Nem? Egy hozzáértő, egy szakavatott verzátus. Meg is írtam a köszönő levelemet, amiben jeleztem, hogy talán összeszedem a verseimet. Ahogy számítottam rá, hamar jött a válasz, két egymást követő levélben is. Csak a lényeget idézném, mert az volt zene a lelkemnek:

„…a verseinek összegyűjtésén, egy kötetben való kiadatásán gondolkozzon el, mert már ebből a három verséből is érezhető a tehetsége. Lehet, hogy érdemes lenne a publikum elé tárni őket, és valószínűleg sokan értékelnék a munkásságát.”

Majd nem sokkal később az újabb megerősítés:

„Jó hírem van: Azóta megmutattam a verseit a többi szerkesztőnknek is. A főszerkesztő úr és a kiadó tulajdonosa is egyetért abban, hogy ha valóban olvasta is a kiadás feltételeit, és van is rá kerete anyagilag, akkor mi vállalnánk a mű kiadását, amennyiben a többi is ilyen jó, mint ez a három (én úgy érzem, hogy azok lesznek).”

Éreztem, hogy befutottam, hiszen többen is megerősítettek abban, hogy született tehetség vagyok. Elértem a célomat, megkaptam a visszajelzést. Mivel tudtam, hogy potenciális megrendelőjelöltként ezekután mindenképp bekerülnék a versantológiába, gyorsan megfogalmaztam a Facebook-on valami jelentéktelen kritikát, amire válaszul azonnal kivágtak, diszkvalifikáltak, felszántottak és bevetettek sóval. Valójában nagy poén lett volna megjelenni a kötetben, mivel a versek lényegét nem ismerték a „szakemberek”, de ehhez szerződést kellett volna kötnöm velük, márpedig az hamis adatokkal – hogy ne derüljön ki a személyazonosságom – okirathamisításnak minősült volna, végre valós jogi kapaszkodót biztosítva a rosszakaróimnak.

Sajnáltam persze, hogy véget kell vetnem a tréfámnak, hiszen külön megért volna egy tanulmányt a verseim megjelentetése. Úgy legyen ötösöm a lottón, mint amilyen biztos, hogy a három költemény szigorúan a versantológia három különböző kötetébe került volna bele: így ugyanis a kiadó háromszorosan fejhetett volna meg. Hiszen, ha egy kötetbe kerül a három vers, akkor nem veszem meg tőlük, csak az aktuális kötetet. Ezt a feltevést persze nem tudom bizonyítani, mivel nem ismerek a mezőnyből egyetlen „költőt” sem, akit megkérdezhetnék arról, hogy végül hogy jelentek meg az írásai.

De a lényeget már tudtam, az igazságot birtokoltam. Azért nem hagyott nyugodni a gondolat! Biztos, hogy nem csak azért ajnároztak, hogy saját verseskötet kiadatásával bízzam meg őket? Nem lehet, hogy fals értékeléssel próbáltak lépre csalni? Mivel a gyanú ott motoszkált bennem, megmutattam két olyan ismerősömnek is a beküldött költeményeimet, akik láttak már igazi verset, sőt, az egyikükről tudom, hogy olvasni is tud.

Rövidesen jöttek is a kritikák:

„Te figyi, Mars! Nem akarlak megbántani, de hogy is mondjam: ezeken csiszolni kellene még. Nem azt mondom, hogy hagyd abba a verselést, de előtte lapozgass sok József Attilát, Babitsot, esetleg Kassák Lajost, és próbáld megfigyelni, hogy ők hogy verselnek.”

A másik nem bánt ilyen kesztyűs kézzel velem:

„Janikám! Ezek nagyon szarok. Már bocs! Inkább szobrászkodj vagy táncold el, ha eszedbe jut valami!”

Megmondom őszintén, hogy ezen két barátommal maximálisan egyet kellett értenem. Valóban nem tudok verset írni: Béna, gagyi ragrímekkel teli, izzadságszagúan erőltetett poémák sikeredtek csupán, bármennyire is küzdöttem (bár igazából nagyjából fél óra alatt írtam meg a három „verset”). Ugyanakkor elgondolkodtatott, hogy mennyire lehet lelkiismeretes szerkesztő az, aki az esetleges további bevételek reményében felmagasztalja ezeket a szörnyűségeket.

Hogy érthető legyen, álljanak itt a költemények is (az eredeti, kissé írástudatlan helyesírással):

Sorsrendelés

Romlott, sötét, értékvesztett világunk,
Írmaggal kitépett, szegett szirmú virágunk
Papi reverendák halomba le szórva,
Alattomos hangon az értékek le szólva:

Túl késő, túl késő, nincs már idő!

Sújtások, cicomák, hívságok mindenütt,
Oltatlan félelem-járványok, s kimerült
Létünk leg utolsó perceitől reszketünk
Értetlen arccal, képmutatva nevetünk

Céltalan könnyeink arcunkon lefojnak
Nappalok és éjszakák egymás után elfogynak
Ádázul gyűlölünk, röhögve gúnyolunk
Pénzszagú mécsesként lassanként kihúnyunk

Tudatmódosított szerető

Kívánom színét a hangodnak,
Előre bókolva rangodnak
Lépteim kopogva el halnak
Előled hiába rohannak

Töprengőn olvasom sorjaid,
Nézem és nem értem mit jelent,
Elszórva elomló poraid,
Lehajtott arcom már elfelejt

Epedve álmodtam testedet
Józanul, s részegen ébredve
Lihegve vágytam a lelkedet
El kellett engednem éjfélre

Fagyos könnycsepp gördül az arcomon...

Yves Montand pillant rád poszterről
Gémeskút, fémketrec, kutyaszán
Alantas vágyat kapsz ördögtől
Velem vagy de szellemed tova száll

Tetőled el jőve ébrednék
Álmomban beszélve lépdelnék
Lávaként lecsorgó érzelmek
Mióta élek, csak mesélek
Ágyasa miért vagy sokaknak?
Zenédet miért játszod holtaknak?
Suttogón terólad beszélek:
Jajszóval támadnak veszélyek
Diadém díszíti homlokod
Aranyló hajnalom ellopod...

Elmúló érzés

Lila ködökön át szűrt fény
Illanó sejtés vagy csupán
Forró nyarak délibábja talán
Olvadó jégsapkák által szült lény

Rózsaillatú kertek titka
Puha szád csók igérete
Undokká vált szavad hozzám
Morc levélen elfojt tinta

Adnék mindent amim nincsen
Két karod szép öleléséért
De látom, hogy megváltoztál
Ásatag emlék vagy, patinás kincsem

Parádéztál, hazug lobbanás
Régóta játszottál velem
Álmaimba elő-előjöttél
Igámat lerázó durva robbanás

Délidőben röppenő pillangó
Ráérősen haladó nyár esti sétáló
Ázott lombú csertölgy hegytetőn
Zongorán eljátszott tangó

Sorsunk egykor összekötve
Két kezünk szorosra fogva így
Elhittük, hogy nem engedjük soha
Zord sors elé szerelmünk lökve

Soha, mindig, talán, egyszer...

Izgalmas lett volna, ha megjelennek ezen költemények, mivel sutaságuk ellenére rejtett értékekkel bírnak. Találóskérdés: Mik ezek a rejtett utalások?

Konklúzió

Ahogy már olyan sokszor, ismét a hiszékenység vámszedőibe botlottunk. Olyanokba, akik sok esetben tehetségtelen vagy mérsékelten tehetséges emberekkel elhitetik azt, amit el szeretnének hinni: hogy gyengécske kínrímjeikkel, buta ragrímjeikkel publikációra érdemes költők. Nem állíthatom persze, hogy mindenki ilyen, aki végül belekerült a „színvonalas” verseskötetekbe, hiszen eszemben sincs megvásárolni azokat, ám az azóta kiszivárgott versrészletek erre engednek következtetni.

A feltételezett trükközésről csak sejtésem van, de le merném fogadni, hogy éltek a profitmaximalizálás érdekében a „kötetmegosztós” húzással is: vagyis egy szerzőnek minden megjelent műve más kötetbe került.

Nincs okom feltételezni, hogy a többi mű sokkal színvonalasabb lett volna, mint az én borzalmaim, amelyeket felmagasztalt a kiadó „szerkesztősége”, így elmondható, hogy a versantológiák nyomtatásban való megjelenítése nem több előre megfontoltan elkövetett környezetrombolásnál, hiszen a papírért kivágott fa talán még évekig biztosíthatott volna élőhelyet a vadon apró lényeinek. Ezzel garantáltan több hasznot hajtott volna, mint így, jelenlegi, nyomtatott állapotában.

A témához kapcsolódó oldalak:
cikk_verselgettem