A véleménycikk a szabad véleménynyilvánítás egyik eszköze. A szerző véleményével a kiadó nem ért feltétlenül egyet, de csupán a következő okokból távolítja azt el:

• egyértelműen illegális tartalom (gyermekpornográfia, gyűlöletbeszéd stb.)
• egyértelműen törvénybe ütköző tartalom (kábítószerkereskedelem, gyilkosságra és jogellenes cselekedetre való felbujtás stb.)
• ha a fenti két kategóriába nem esik a tartalom, de a jogtalanságáról hatósági végzés születik
• amennyiben a tartalom a Marsbook kiadónak anyagi vagy erkölcsi érdeksérelmet okozhat
• konkurensnek ítélt cégek, vállalkozások reklámanyaga

Szembemenni az igénytelenséggel

Néha-néha irigyen pillantunk a regényeket futószalagon gyártó „született őstehetségekre”, akik nem tépelődnek, nem lacafacáznak annyit a már leírt szövegeikkel, mint mi: nem olvassák el újra és újra, nem ellenőrizgetik, csiszolgatják azokat.

Egy hónapja nem írok. Egyetlen sort sem. Pedig nem szállt el az ihletem, folyamatosan tele vagyok ötletekkel. Mégsem írtam.

Miért?

A magyar nyelvtan szabályait bújom, tanulom a szövegszerkesztés csínját-bínját, fekszem-kelek az írástanulás buktatóival. Mindig van egy pillanat, amikor azt hiszem, hogy na, most …de aztán rá kell ébrednem, hogy mégsem. A magyar nyelv nagyon nehéz. Ez tény. Már az is komoly felkészültséget igényel, hogy az elvárt legnagyobb pontossággal megértessük magunkat, de ha a stílus igényességére is próbálunk odafigyelni, akkor még „szenvedősebb” a dolog.

Néha-néha irigyen pillantunk a regényeket futószalagon gyártó „született őstehetségekre”, akik nem tépelődnek, nem lacafacáznak annyit a már leírt szövegeikkel, mint mi: nem olvassák el újra és újra, nem ellenőrizgetik, csiszolgatják azokat.

Lehet, hogy ők teszik jól? Nem tudni.

Az átlagember már hozzászokott a bulvár igénytelenségéhez. Elfogadva és tudomásul véve azt, hogy sok újságíró is hibásan fogalmaz, slandriánul, pongyolán lök elénk gondolat-rongyokat, a toleranciánk az egekbe szökött és már fel sem kapjuk a fejünket ordító helyesírási hibák láttán. Nincs egyeztetve az alany az állítmánnyal? Na és? Nem stimmelnek az igeidők egy mondaton belül sem? Kit érdekel? Ha nem két hetente jelentetne meg valaki újabbnál újabb, mély érzelmeket brazil sorozatok szintjére degradáló eposzokat, akkor talán adnánk egy kis esélyt a kultúrának is? Kinek kell az?

A szerzői Facebook profilok jól fésült, elegánsan öltözött romantikakufárjai és delejes tekintettel a fotómasina lencséjébe édelgő, felkenetlen papnői heti szinten bizonygatják, hogy „most aztán elárulom a titkot”, miközben pontosan tudják, hogy a véget nem érő, rétestésztaként nyújtott dumaáradatuknak sohasem lesz vége. Se vége, se hossza, hogy pontosak legyünk! A minőséget már rég felcserélték a mennyiségre, bár az sem kizárt, hogy a minőség sohasem volt szempont, sem követendő erény. A leütésszámra fizetett megélhetési írók talán nem is érzik, mekkora károkozók (kórokozók?) ők. Az ellaposodó kulturkampf lövészárkait már rég betemette a gagyiság: ahogy a felszabadulni vágyó Isaura és végeláthatatlan mennyiségű követője a filmművészet koporsóját ácsolgatják, úgy temetik el még élve az irodalmat a lightpornográf érzelemcunamikat ábrázoló, rágógumi ízű álromantikus tömegtermékek.

A titkuk egyszerű: elhitetik az olvasóval, hogy nincs is annál magasabb igénye, mint hogy két-háromszáz oldal elolvasása után a történet még mindig ott toporogjon, hogy magáévá teszi-e a jóképű, sármos és gazdag Jesualdo (Juan, Martin, Gray, stb.) az epekedő, de néha csajosan vagány vagy bugyuta módon szende, naiv Amorenát (Judthtot, Caterint, stb.). Bebeszélik az olvasójuknak, hogy a történet bonyolítása csak egysíkúan képzelhető el, mégpedig olyan váratlan húzások alkalmazásával, miszerint aki tudja a válaszokat, az elmeháborodott (vagy amnéziás vagy süket vagy oktalanul titoktartó …esetleg ezek bármely permutációja). Amikor pedig már-már majdnem kimondja azt a mindenki által sejtett apró igazságot, ami előrevinné a cselekményt, akkor történik valami teljesen váratlan: a titok tudója leesik a lóról vagy belép az elkeserítően papírízű főgonosz, akinek életeleme a konspiráció és a mások elleni ártás végtelen vágya.

Valóban. Ezzel nehéz versenyezni úgy, hogy az író esetleg szeretne valamit igazán elmondani. Olyan szándékkal, hogy a későbbiekben gondolatokat indítson el. Minek? Ha egyszer a szerelmespár egymásra talál és már az első csóknál felleli egymás erogénzónáit, akkor minek agyalni morális, etikai kérdéseken? Minek terhelni az olvasót a történelmi háttér felvázolásával, a szereplők karakterfejlődésével, ne adj Isten, a helyes szórendre való rászoktatás macerájával?

Sajnos azonban az egyszerhasználatos tucattermékek reneszánsza a jól eladható konyharomantika zsánerén túllépve mindenhova beférkőzik. Ahogy a múlt században a ponyvairodalom java krimi volt, úgy most a tudományos-fantasztikus irodalom tolódik el ugyanebbe az irányba. A napokban beszélgetve egy ismerősömmel – aki előolvasóként átrágta magát az egyik kisregényemen (az „Én” címűt, amely a rövidesen megjelenő „Humán kvartett” regénygyűjtemény részeként fog megjelenni) – azt mondta, hogy attól tart, kevesen fogják majd elolvasni, mert gondolkodni kell rajta és nem kapja készen az olvasó az előreemésztett kliséket. Megmondom őszintén, hogy picit megrémített az elgondolása, mert jómagam épp az olyan olvasmányokat keresem, amelyek gondolatébresztők és úgy tartom, hogy ennek a műfajnak épp ez a lényege.

Vajon mi a megoldás? Nekilátni végtelenre nyújtott űreposzokat írni, ahol a környezet leírásán és a „dzsiudzsiun” lövöldözéseken kívül semmi sem történik? Nekiállni szolgai módon másolgatni a már bevált kliséket? Pusztán azért, mert az eladható?

Lehet.

Ám szerencsére azon kevesek egyike vagyok, akik valójából kedvtelésből írnak és nem a megélhetési irodalom hamis prekoncepciója lebeg a szemem előtt. Marad tehát a – sok esetben – szembemenetelés. A tanulás, az ismeretek gyűjtése, a jó tanácsok és intelmek elfogadása, s minden törvény megtanulása, hogy aztán bátran felrúghassam őket.