A véleménycikk a szabad véleménynyilvánítás egyik eszköze. A szerző véleményével a kiadó nem ért feltétlenül egyet, de csupán a következő okokból távolítja azt el:

• egyértelműen illegális tartalom (gyermekpornográfia, gyűlöletbeszéd stb.)
• egyértelműen törvénybe ütköző tartalom (kábítószerkereskedelem, gyilkosságra és jogellenes cselekedetre való felbujtás stb.)
• ha a fenti két kategóriába nem esik a tartalom, de a jogtalanságáról hatósági végzés születik
• amennyiben a tartalom a Marsbook kiadónak anyagi vagy erkölcsi érdeksérelmet okozhat
• konkurensnek ítélt cégek, vállalkozások reklámanyaga

Prehumusz

Miért utána, ha lehet előtte is?

Elgondolkoztam azon, hogy miért szoktuk a nagy művek megalkotóinak munkásságát csak a haláluk után méltatni. Vajon kortársaként nem ismerjük fel a zsenialitásukat? De hiszen sok művészt a saját korosztálya dicsőít, miután elhagyja a földi létet. Vagy úgy gondolják sokan, hogy a művész életében csak elherdálni, nőkre (férfiakra), piára és lóversenyre költené a bevételét? Ellenben holta után a jogdíjai magasztosabb célokat szolgálnak majd?

Egy fenét! A művész holta után az örökösei kapják a jogdíjait. Vagyis olyan személyek, akik „semmit sem tettek le az asztalra”, ennek ellenére a bejövő összeget nőkre (férfiakra), piára és lóversenyre költik. Jó esetben kialakítanak valahol egy helyiséget, amelyben kiállítanak néhány relikviát – értsd, olyan szarokat, amiket a művész is a fiók mélyén tartott csak, mert félt kidobni őket, hátha jók lesznek még valamire –, te pedig jó pénzért megnézheted őket.

Az is igaz, hogy holta után mindenki felmagasztosul: elfelejtjük az írónak a botlásait, például, hogy olyan részegen jött el az író-olvasó találkozóra, hogy beült a nézőtérre, mert azt hitte, hogy más fog előadni, vagy a szobrásznak, hogy a drágán megvásárolt márványtömböt úgy kellett összeragasztani, mert kannabisztól bepippantva nekitolatott a kisbusszal. Amikor meghal valaki, akkor mindezt elfelejtjük: nem számít már a stílusa, a modortalansága, a botlásai. Nem számít, hogy annyit vedelt, hogy privát muslicakolónia követte mindenhová a leheletét, sem pedig az, hogy ügyeskedett, áfát csalt, nem tartott be szerződéseket.

„Csak a jóra emlékezzünk! A produktum a lényeg!” – mondják ilyenkor sokan, s ebben a két mondatban koncentrálódik a megbocsátás pátosza.

De miért csak akkor bocsájtjuk meg a félrelépéseket, amikor az illető eltávozik? A megalkotott produktum abszolút értékben nem ugyanaz a halála előtt fél órával, mint azt követően? Vajon csupán saját szelektív memóriánk ünnepe ez az egész „poszthumusz” baromság? Nem attól lesz-e valami értékesebb, hogy a művész már biztosan nem alkot több művet? Ez pedig akárhogy is nézzük, bizony relativizálás.

Szóval ezen gondolkodtam el ma, és úgy döntöttem, hogy közhírré teszem: megalakítom a saját prehumusz életműpályámat! Mindenkit arra kérek, hogy még éltembe vásárolja meg a műveimet! Addig, amíg nőkre, italra és lóversenyre tudom költeni a bevételt (a férfiakat én személy szerint kihagyom). Vegye meg mindenki a műveimet, aztán felejtse el a baklövéseimet, félrelépéseimet, függőségeimet és csapnivaló modoromat. Spongyát rá! Gondoljon mindenki úgy rám, hogy: Istenkém, mennyi értékeset alkothatott volna még!

…és milyen jó lesz, amikor váratlanul újabb írásom jelenik meg. A rajongók fátyolos tekintettel olvashatják a hírt: A Művésznek a halála előtt sikerült kiadni egy eddig elfeledett művét, amire teljesen véletlenül akadtak rá a merevlemezén.

A rólam szóló megemlékezésen a meghívott előadó fátyolos hangon kezdi méltatni a munkásságomat, miközben néhányan elmorzsolnak néhány könnycseppet:

– Ej, micsoda nagyvolumenű ember volt! Bárcsak itt lehetne köztünk!

…és akkor milyen jó érzés lesz mindenkinek, ahogy a harmadik sor szélén jelentkezek, hogy itt vagyok. Mennyire magasztos pillanat lesz ez! Hiszen egy egyszerű trükkel legyőztük a halált, az elmúlást. Bár egy prehumusz találkozóra indult a rajongó, mégis egyszer csak ott áll előtte a kedvence: Az, akinek, ha élne, bármit megadna. De a véglegesen lezárult életpályának fityiszt mutatva ez abban a pillanatban nem csupán vágyálom lesz, fájdalmasan elsuttogott megbánás: nincs „mi lett volna, ha”. Ott leszek, akár dedikálok is, és aki még éltemben bármit megadott volna, hogy találkozhassunk, az nyugodtan meghívhat egy ebédre vagy bármire.

A végleges elmúlás biztos tudata nagyvonalúságra sarkallja az embert. Aki már az árnyékvilágban létezik, és az emlékeinkben él csupán, arról a legjobbat, a legönzetlenebbet feltételezzük. A prehumusz megemlékezés utáni percek, órák miért ne telhetnének ennek jegyében?

Elképzelem, ahogy a dedikálás után, az újonnan kiadott könyvemen tartva bal kezem felállok az étteremben, azok körében, akik bármit megadnának érte, ha élnék, és megkocogtatva a poharam, figyelmet kérek. A hosszú asztal körül abbamarad a sutyorgás, minden szempár rám szegeződik …már nekem kínos ez az érdek nélküli rajongás, ahogy várjátok a kinyilatkoztatásomat. Én pedig egy mondatban összegzem a prehumusz lét lényegét, az írói koncepciómat és úgy általában véve a mindennapok pragmatikus ars poeticáját:

– Mindenkinek a vendége vagyok!