Vétünk, tehát vagyunk

Szerkesztés, dramaturgia, tartalom:

• – A „túl sok”, amikor a szerző igyekszik MINDENT beleírni az írásába, amiről úgy gondolja, hogy érdekes, trendi vagy elengedhetetlen. Így lesznek az űrutazós-misztikus-zombis-csillagkapus írások MegaGodzillával és M.I.-vel megspékelve. A kevesebb néha több!
• – A „túl kevés”, amikor a szerző semmit sem magyaráz el. Úgy gondolja, hogy az olvasó ugyanazokat a könyveket olvasta, ugyanazokat a filmeket nézte egész életében, mint ő. Sőt! Azonos blog- és facebook-posztokon szocializálódott, így semmi sem szorul magyarázatra.
• – Túl feszes akció. Ilyenkor a főhős egy unalmas kedd délutánjába belefér a lövöldözés, egy komplett drogkartell felgöngyölítése, egy rövid hajóút Rióba, de közben elpippant egy deklit Amszterdamban.
• – Túl unalmas sztori. Ez általában valamilyen túlságosan személyes élmény írásos feldolgozása vagy a szerzőnek egyszerűen nincs ihlete, de valahol olvasta, hogy napi öt oldalt muszáj megírni egy komoly írónak.
• – Túlságosan sokoldalú és tehetséges főhős. Van olyan, aki jó matematikából és emellett teszem azt, remekül gitározik. De hogy ugyanez az ember a hullámlovaglástól kezdve a díjugratáson át értsen egy bomba hatástalanításához és a korai reneszánsz festők ecsetkezelési technikájához is, ráadásul mindezt profi szinten …ez icipicit hihetetlen.
• – Névtévesztés. A történet folyamán a szereplők neve hipp-hopp megváltozik (majd esetleg vissza).
• – Névfedés. Amikor két szereplő – rosszabb esetben főszeplő – neve annyira hasonlít (azonos kezdőbetű, hasonló karakterek), hogy minden alkalommal „végig kell olvasni” a nevet, hogy tudjuk, hogy épp ki beszél, cselekszik stb. Ez egy meglehetősen idegesítő dolog.
• – Sehova sem vezető cselekmény (leírás, közjáték). Az öncélúság még akkor sem értelmezhető, ha valakit leütésszám alapján fizetnek.
• – Barokkos leíráscunami. A cselekményt egy jó leírás színesíti, de amikor mindent megtudunk a főhősről, anélkül, hogy ennek bármi jelentősége lenne, vagy mondjuk egy épületet a padlástól a pincéig bemutat az író, miközben csak a nappaliban történnek az események, az felesleges és idegesítő.
• – Anglicizmus. Az is nagyon irritáló, amikor bármely szereplő csodálkozásában „wow” érzésének ad hangot, de ennél sokkal rosszabb, amikor az írás tele van szenvedő szerkezettel. Ez nagyon idegen a magyar gondolkodástól és logikától. Nem tilos, de ha lehet, érdemes kerülni.
• – Túlcicomázott körmondatok. Amikor komoly erőfeszítést jelent egy bekezdésnyi terjedelmű, többszörösen összetett mondat értelmezése, az elveszi az olvasási élményt. Érdemes kisebb részekre tagolni a NAGY gondolatot és úgy átadni. Amikor eszünk, akkor is könnyebb az apró falatkákat elfogyasztani, mint egybe egy csülköt. Ugyanez vonatkozik a birtokos szerkezetekre.
• – Szóismétlések. Nem igazi hiba, hiszen nem tiltja egyetlen szabály sem, de olyan bután néz ki tőle a szöveg. Elég gazdag a nyelvünk, érdemes ezt kihasználni.
• – Pontatlan fogalmazás. Nagyon könnyű leírni úgy egy mondatot figyelmetlenségből oly módon, hogy nincsenek megfelelően jelezve a birtokviszonyok, nincsenek egyeztetve a szavak, esetleg tagmondatok. „Borisz közvetlen közelről tüzelt a pisztollyal, majd találat érte. Nézte, ahogy folyik a vér”. Most abba ne menjünk bele, hogy kinek a pisztolya, mert lehet, hogy erről volt már szó korábban. De a vér kié? Mert attól, hogy őt találat érte, simán folyhat az ellenlábasának a vére is, és Borisz nézheti azt.
• – Mondaton (vagy bekezdésen, szövegen) belüli, illogikus időugrások. Lehet, hogy művészien hangzik, de teljesen logikátlanná tesz mindent a következetlen ugrálás ide-oda térben és időben.
• – Fogalomtévesztés. Ha valaki nem biztos egy kifejezés jelentésébe, inkább ne írja le, vagy nézzen utána. Előfordulhat persze az is, hogy valahol, valamikor rosszul rögzült egy szó, rossz formában, vagy rossz értelmezéssel. Általában csak jelezni szoktuk és javítjuk.

Helyesírás (bár néha nagyon furcsa egy kéziratnál, hogy meglehetősen érdekes alapgondolatot boncolgat az író borzalmas helyesírással, de előfordul):

Itt azért fontos megjegyezni, hogy az író művész. Ebből kifolyólag nem elsősorban a helyesírásra koncentrálunk, amikor egy szövegről eldöntjük, hogy használható-e vagy sem. Ugyanakkor érdemes megtanulni pár alapszabályt, mert egyrészt más kiadók is szívesen átveszik, ha látják, hogy igényesen van elkészítve egy anyag, másrészt néha a helyesírási hiba komolyan zavarhatja az érthetőséget.

• – Gondolatjel helyett kötőjel. Értsük már meg végre, hogy két különböző karakterről van szó! A szövegszerkesztők is másként kezelik. A kiadványszerkesztők nagy része élből dobja a kukába az írásunkat, ha az összes kötőjelet (amit amúgy a Word azonnal lista felsorolásként kezd kezelni) át kell írogatni. Ráadásul sok esetben a tömeges konvertálást ilyen-olyan okok lehetetlenné teszik. Vagyis, ha valaki nem képes megjegyezni, hogy párbeszédet gondolatjellel indítunk (Wordben CTRL + „számkaraktereknél lévő mínusz”), az készüljön arra, hogy az írása mindenféle olvasás nélkül megy a kukába.
• – Vannak alapszavak, amelyeket egyszerűen muszáj megtanulni és kész. Például a muszáj pont ilyen. Jó, tudjuk, hogy a magyar nyelv egyik legnehezebb része az, amikor el kell dönteni, hogy „j” vagy „ly”, de ezt akkor is be kell vágni.
• – Kötőszavak elhagyása. Nagyon trendi és mostanában szuperdivatos azzal „feszesebbé tenni” a történetet, hogy kihagyjuk a kötőszavakat. Csakhogy ez néhány ellenpéldától eltekintve legtöbbször az érthetőség rovására megy. Nagyon sok hasznos kötőszavunk van: használjuk őket.
• – Névelők elhagyása. Ez is egy ostoba trend. Ráadásul sok esetben zavaros lehet az iromány tőle, mivel nem tudni, hogy mit akart mondani az író. Példa: „Béla fiára nézett”. Na, most akkor itt a Béla nevű ember nézett rá a saját fiára, vagy valaki ránézett a Béla fiára. Nem mindegy.
• – Ragtévesztés. -suk, -sük, -nák, -nék, -ba, -ban, -be, -ben. Csúnyán is néz ki a hiba, ráadásul értelemzavaró is lehet.
• – Szavak egybe- és különírása. Ez valóban ingoványos és nagyon nehéz terep. Szinte mindenki elvéti olykor-olykor. Csak gyakorlással lehet javítani az eredményen. Nem vészes hiba, de szebb az írás, ha minél kevesebb tévesen leírt szó van benne.
• – Elütés. Na, ezt szinte biztos, hogy a szerző nem fogja észrevenni, akárhányszor is olvassa át figyelmesen a szöveget, mivel az agyunk egyszerűen így működik: javítja a hibákat, hogy gyorsabban értelmezhető legyen számunkra a világ. Ezt használják ki az illuzionisták és ezért marad benne akár a nyomtatott szövegben is az elütés. Mi nagyon igyekszünk mindig, hogy kiszűrjük őket.

Hozzáállásbeli hiba:

Itt ezt nem ragoznám, mert irgalmatlan szerencsénkre a legtöbb pályázónk, írónk teljesen együttműködő szokott lenni. Fontos! Nem az a lényeg, hogy valaki ne vitatkozzon. Előfordulhat, hogy mi nézünk be valamit, rosszul értelmezünk egy felvázolt helyzetet vagy hasonló. Nem vagyunk tévedhetetlenek és nem is állítjuk magunkról ezt. Ugyanakkor például nehezen emészthető számunkra, ha mondjuk egy versben azért vét valaki a helyesírás szabályai ellen, mert úgy kijön a rag, vagy azért vezet le egy cselekményt következetlenül, hogy a végén a főhős győzhessen. De újra jelezném, van, amikor nem nekünk van igazunk és ebből nem csinálunk presztizskérdést, tehát meg lehet győzni minket. Erre nagyon jó példa volt, amikor az egyik írásnál egy fizikai-kémiai állítással kapcsolatban elbizonytalanodva, segítséget kértünk egy mérnök ismerősünktől. Ő teljesen magabiztosan állította, hogy a hölgy hibásan állít valamit, mi pedig ezt tolmácsoltuk. Aztán a hölgy elküldött nekünk egy témával kapcsolatos tanulmányt, amit a szakértőnk végigolvasva belátta, hogy nem naprakész a tudása. Az írás természetesen ezen adat megvátoztatása nélkül került bele a „Hallhatatlanok” című antológiánkba, pontosan úgy, ahogy azt a szerzőnk megírta.

Azt is fontos megérteni minden szerzőnek, hogy a szerkesztő és a korrektor nem ellenség. Az ő célja jobbá, gördülékenyebbé, élvezhetőbbé tenni azt az írást, amit a szerző sok-sok idejét és munkáját beleölve elkészített. Persze, mi is igyekszünk minél kevesebbet módosítani, hogy ne „heréljük ki” a szöveget, meghagyjuk az író stílusát. Mivel a nagy átírás komolyabb munka, így vélhetően mások sem akarnak maguknak extra feladatokat, tehát valószínűleg más szerkesztők sem öncélúan munkálkodnak.

Azért említenék itt is négy jelenséget.

• – „Úgy tökéletes, ahogy azt megírtam.” Jaj, jaj, ez minden szerkesztő álma. Egy öntudatos és tökéletesen fogalmazó, helyesíró szerző. Bizony, mi is belefutottunk néhány ilyenbe az elmúlt időszakban. Volt, aki kijelentette, hogy ő könyvtári és média végzettséggel rendelkezik és csak akkor járul hozzá a megjelenéshez, hogyha egyetlen szót sem írunk át, egyetlen nagybetűből sem lesz kisbetű, és amit nem szedtem dőlttel, az nem is lesz dőlve szedve. Mindezt egy meglehetősen gyenge írással a háta mögött előadva. Hát …örültünk, hogy egyezik a véleményünk, így nem is került bele a kiadványunkba.
• – „Nem változtathatnak, mert nekem többen is mondták már, hogy jól írok!” Ez meglehet. Akkor szíveskedjék azokkal kiadatni a művét! Jó, ez talán sarkosan hangzik, de szeretjük mi eldönteni, hogy mi jó és mi nem az.
• – „Ez az én szellemi termékem, ezen nem változtathatnak!” …Sajnos ez meg a mi kiadványunk és így nem kerülhet bele. Ennyi!
• – „Nekem ilyen a stílusom, direkt így írok!” Mindig sajátos, amikor valaki ezt állítja ordító helyesírási hibákkal teletűzdelt, szedett-vedett, fogalmakat keverő írásról. Nem túlzottan hihető.