Az elutasítás megélése
…a helyzet, amely mindenkinek fájó.
Nem az első antológiánkat készítjük pályáztatással, és reméljük, hogy nem is az utolsót. Viszont van egy kellemetlen része, amit újra és újra megélünk. Kellemetlen nekünk és kellemetlen a másik félnek: ez a mű elutasítása.
Az ember, a sok ezer éves civilizációs múlttal a háta mögött, mint individuum is nehezen viseli az elutasítást, a sikertelenséget. Amikor az őseinknek nem lobbant lángra a fa, hiába pattogtatták a szikrákat, vagy nem indult be a vízimalom, nem kezdett munkába a gőzmunkahenger, esetleg a legbanálisabb módon nem nyílt ki a napelem azon a rohadt marsi járművön, amire egy nemzet, egy kutatócsoport vagy egy vállalat annyi költött, mint egy kisebb fejlődő ország éves GDP-je …nos, olyankor csalódottak vagyunk. „Nem kicsit, nagyon!”
Tudjuk jól, hogy nehéz megélni azt a pillanatot, amikor a beküldött művünk táblázatbeli sora pirosra vált, ezzel jelezve, hogy az írás, amin esetleg napokat dolgoztunk, nem fog megjelenni. Főleg, ha ez napokkal, esetleg órákkal azután megtörténik, hogy elküldtük az anyagot. Ilyenkor felvetődhet, hogy „az a mocsok szerkesztő el sem olvasta”, amely gondolatot aztán követik az önigazoló mantrák: „…mert megvannak már, hogy kik kerülnek bele”, mert „le van zsírozva előre” stb.
Nem állítjuk, hogy ez nem lehet így is, hiszen nem látunk bele más kiadók munkájába, nem ismerjük a háttéralkukat, az előre levajazott helyek sorsát, de nálunk garantáltan nem így megy és szerintünk másutt sem. Egy működő, prosperáló kiadónak nem igazán érdeke, hogy pusztán önhitelesítő versenyeket indítson. A pályázatok lényege a „win-win” állapot létrehozása. Egy jól sikerült pályázat alkalmával a kiadó látóterébe több tehetséges szerző is bekerül, ugyanakkor – legalábbis nálunk – a szerzők ingyenes megjelenéshez jutnak úgy, hogy valóban nincsenek rejtett vagy alig-alig rejtett költségek: nem kell fizetni a szerkesztésért, korrektúrázásért nincs pályázati díj és kötelező darabszámban megvásárolandó tétel.
Az ok az esetleges gyors elutasításkor általában egyszerű: „ne lopjuk egymás idejét”. Sajnos minden írással foglalkozó megtapasztalhatta már azt, amikor beküldi egy szerzeményét valamely pályázatra, aztán, mintha egy feneketlen kútba hajította volna, hónapokig semmit sem hall róla. A „nagyon-nagyon szakmai” elbírálók arra sem méltatják ilyenkor az embert, hogy egy nyomorult visszaigazoló e-mailt küldjenek. Miközben a szakma tiszteletéről papolnak, számon kérve mások elhivatottságát, a saját portájuk előtt kevésbé sepregetnek, mint amennyire az elvárható lenne.
A Marsbook Kiadónál eleve szeretjük hatékonyan intézni a munkát, ezért dolgoztuk ki a nyílt végű pályázati rendszert, a folyamatos átolvasási, szerkesztési és korrektúrázási rendszert. Természetesen a jó szervezettség és a lelkesedés ellenére sem tudunk naprakészek lenni, hiszen lelkes segítőink nem főállásban végzik a munkákat, illetve a pályázatok idején lavinaszerűen beérkező anyagok puszta átolvasása is időigényes. Annak eldöntése azonban, hogy egy írás megfelel-e a kiírás feltételeinek, illetve minőségileg is megüti-e a mércét egyszerűbb: általában az első olvasáskor kiderül.
Hogy eloszlassunk néhány tévhitet, összeszedtük, mik szoktak problémát okozni:
Kiírás figyelmen kívül hagyása?
Egyértelműen. Ha például a terjedelmi korlát maximum 15000 leütés, akkor biztosan el fogunk utasítani egy 20000 leütés terjedelmű művet, bármennyire is jó amúgy. Igazából el sem jutunk odáig, hogy elolvassuk (lásd. másik cikkünknél: [az „értékelés menete”]). Felesleges dolgokat nem szoktunk előírni, például, hogy milyen betűtípust használjon a szerző, mekkora oldalmérettel, sőt amennyire lehet minimalizáljuk a formai előírásokat. Fontos a pályázat tematikája is: verset vagy prózát várunk, a beküldendő pályamű témája és hasonlók (lásd lejjebb: „relevancia”)
A helyesírás?
Nem igazán. Természetesen találkoztunk már annyira zavaros, minden alapvető nyelvtani szabályt figyelmen kívül hagyó írással, amelyet egyszerűen értelmezhetetlen szövegként értékeltünk. Amikor olyan szinten nincsenek egyeztetve az igeidők, a birtokos szerkezetek, hogy nem lehet tudni, épp melyik szereplő beszél, ki, mikor és hol cselekszik, vagy egyszerűen érthetetlen az egész a hemzsegő hibák miatt, akkor elengedjük az anyagot. Amennyiben a szerző nem veszi a fáradságot, hogy legalább egyszer átolvassa, amit leírt vagy megmutassa valaki írástudónak, akkor mi miért áldoznánk időt rá? Természetesen itt nem arról van szó, hogy bárkit is elutasítanánk, mert mondjuk „ly”-vel írja a „muszáj” szót vagy rosszul alkalmazza a központozást, esetleg sok a vesszőhibája. A helyesírás tehát csak nagyon szélsőséges esetben kizáró ok.
Relevancia?
Ez már egy fontosabb tényező. Ha a kiírás szerint egy romantikus írást várunk, ahol a konfliktust mondjuk az első világháború eszkalációja okozza, akkor nem fogunk elfogadni egy napjainkban játszódó sztorit (vagy ha igen, akkor annak nagyon rafinált ódon, de kapcsolódnia kell az első világháború eseményeihez). A zsánerek tekintetében nem vonunk szigorú határokat, hiszen a világunk is meglehetősen eklektikus mind értékrendjében, mind pedig filozófiájában: ugyanakkor, ha például fantasy zsánerben hirdettünk megmérettetést, akkor legalább nyomokban kell tartalmazni a beküldött írásnak mágiát vagy bármilyen, fantasy-ra jellemző elemet. Még akkor is, ha jobbára inkább sci-fi vagy horror alapokra építkezik a szerző.
Nem az első antológiánkat készítjük pályáztatással, és reméljük, hogy nem is az utolsót. Viszont van egy kellemetlen része, amit újra és újra megélünk. Kellemetlen nekünk és kellemetlen a másik félnek: ez a mű elutasítása.
Az ember, a sok ezer éves civilizációs múlttal a háta mögött, mint individuum is nehezen viseli az elutasítást, a sikertelenséget. Amikor az őseinknek nem lobbant lángra a fa, hiába pattogtatták a szikrákat, vagy nem indult be a vízimalom, nem kezdett munkába a gőzmunkahenger, esetleg a legbanálisabb módon nem nyílt ki a napelem azon a rohadt marsi járművön, amire egy nemzet, egy kutatócsoport vagy egy vállalat annyi költött, mint egy kisebb fejlődő ország éves GDP-je …nos, olyankor csalódottak vagyunk. „Nem kicsit, nagyon!”
Tudjuk jól, hogy nehéz megélni azt a pillanatot, amikor a beküldött művünk táblázatbeli sora pirosra vált, ezzel jelezve, hogy az írás, amin esetleg napokat dolgoztunk, nem fog megjelenni. Főleg, ha ez napokkal, esetleg órákkal azután megtörténik, hogy elküldtük az anyagot. Ilyenkor felvetődhet, hogy „az a mocsok szerkesztő el sem olvasta”, amely gondolatot aztán követik az önigazoló mantrák: „…mert megvannak már, hogy kik kerülnek bele”, mert „le van zsírozva előre” stb.
Nem állítjuk, hogy ez nem lehet így is, hiszen nem látunk bele más kiadók munkájába, nem ismerjük a háttéralkukat, az előre levajazott helyek sorsát, de nálunk garantáltan nem így megy és szerintünk másutt sem. Egy működő, prosperáló kiadónak nem igazán érdeke, hogy pusztán önhitelesítő versenyeket indítson. A pályázatok lényege a „win-win” állapot létrehozása. Egy jól sikerült pályázat alkalmával a kiadó látóterébe több tehetséges szerző is bekerül, ugyanakkor – legalábbis nálunk – a szerzők ingyenes megjelenéshez jutnak úgy, hogy valóban nincsenek rejtett vagy alig-alig rejtett költségek: nem kell fizetni a szerkesztésért, korrektúrázásért nincs pályázati díj és kötelező darabszámban megvásárolandó tétel.
Az ok az esetleges gyors elutasításkor általában egyszerű: „ne lopjuk egymás idejét”. Sajnos minden írással foglalkozó megtapasztalhatta már azt, amikor beküldi egy szerzeményét valamely pályázatra, aztán, mintha egy feneketlen kútba hajította volna, hónapokig semmit sem hall róla. A „nagyon-nagyon szakmai” elbírálók arra sem méltatják ilyenkor az embert, hogy egy nyomorult visszaigazoló e-mailt küldjenek. Miközben a szakma tiszteletéről papolnak, számon kérve mások elhivatottságát, a saját portájuk előtt kevésbé sepregetnek, mint amennyire az elvárható lenne.
A Marsbook Kiadónál eleve szeretjük hatékonyan intézni a munkát, ezért dolgoztuk ki a nyílt végű pályázati rendszert, a folyamatos átolvasási, szerkesztési és korrektúrázási rendszert. Természetesen a jó szervezettség és a lelkesedés ellenére sem tudunk naprakészek lenni, hiszen lelkes segítőink nem főállásban végzik a munkákat, illetve a pályázatok idején lavinaszerűen beérkező anyagok puszta átolvasása is időigényes. Annak eldöntése azonban, hogy egy írás megfelel-e a kiírás feltételeinek, illetve minőségileg is megüti-e a mércét egyszerűbb: általában az első olvasáskor kiderül.
Hogy eloszlassunk néhány tévhitet, összeszedtük, mik szoktak problémát okozni:
Kiírás figyelmen kívül hagyása?
Egyértelműen. Ha például a terjedelmi korlát maximum 15000 leütés, akkor biztosan el fogunk utasítani egy 20000 leütés terjedelmű művet, bármennyire is jó amúgy. Igazából el sem jutunk odáig, hogy elolvassuk (lásd. másik cikkünknél: [az „értékelés menete”]). Felesleges dolgokat nem szoktunk előírni, például, hogy milyen betűtípust használjon a szerző, mekkora oldalmérettel, sőt amennyire lehet minimalizáljuk a formai előírásokat. Fontos a pályázat tematikája is: verset vagy prózát várunk, a beküldendő pályamű témája és hasonlók (lásd lejjebb: „relevancia”)
A helyesírás?
Nem igazán. Természetesen találkoztunk már annyira zavaros, minden alapvető nyelvtani szabályt figyelmen kívül hagyó írással, amelyet egyszerűen értelmezhetetlen szövegként értékeltünk. Amikor olyan szinten nincsenek egyeztetve az igeidők, a birtokos szerkezetek, hogy nem lehet tudni, épp melyik szereplő beszél, ki, mikor és hol cselekszik, vagy egyszerűen érthetetlen az egész a hemzsegő hibák miatt, akkor elengedjük az anyagot. Amennyiben a szerző nem veszi a fáradságot, hogy legalább egyszer átolvassa, amit leírt vagy megmutassa valaki írástudónak, akkor mi miért áldoznánk időt rá? Természetesen itt nem arról van szó, hogy bárkit is elutasítanánk, mert mondjuk „ly”-vel írja a „muszáj” szót vagy rosszul alkalmazza a központozást, esetleg sok a vesszőhibája. A helyesírás tehát csak nagyon szélsőséges esetben kizáró ok.
Relevancia?
Ez már egy fontosabb tényező. Ha a kiírás szerint egy romantikus írást várunk, ahol a konfliktust mondjuk az első világháború eszkalációja okozza, akkor nem fogunk elfogadni egy napjainkban játszódó sztorit (vagy ha igen, akkor annak nagyon rafinált ódon, de kapcsolódnia kell az első világháború eseményeihez). A zsánerek tekintetében nem vonunk szigorú határokat, hiszen a világunk is meglehetősen eklektikus mind értékrendjében, mind pedig filozófiájában: ugyanakkor, ha például fantasy zsánerben hirdettünk megmérettetést, akkor legalább nyomokban kell tartalmazni a beküldött írásnak mágiát vagy bármilyen, fantasy-ra jellemző elemet. Még akkor is, ha jobbára inkább sci-fi vagy horror alapokra építkezik a szerző.
Ön nem állította még be a sütik (cookie) elfogadását. Enélkül a marsbook.hu weboldal nem tud az elvárásoknak megfelelően működni, és nem használható a webshop! Minden sütit elfogadhat, de kiválaszthatja az önnek legmegfelelőbb kombinációt is:
